...rájuk csak fentről vigyáznak...

Aranyhal, ez a téma egyébként azért is jutott eszembe, mert a minap értesültem róla, hogy egy hajléktalan régi ismerősöm meghalt, nem sokkal azután, hogy pár hónapja találkoztam még vele... Zoltánnak hívták. 40 év körüli volt. Megrendítő, hogy mennyire értelmes ember volt, s ha józan volt, akkor nagyon élesen látott és döbbenetesen őszintén beszélt arról is, hogy miért van pl. ő itt. Azt mondta, "Tudja Angelico - nem így szólított, de itt ugye inkognitó van ;) - , nincs kiért, nincs miért..." mármint nincs motívum összeszednie magát... Aztán, amikor azt kérdeztem, hogy akkor mégis hogyan lehetne segíteni a hozzá hasonló helyzetben lévőkön, akkor többek közt azt mondta: "Hát a lovat sem lehet megitatni, ha a ló nem akar inni." Egyébként elg objektíven elmondta azt is, hogy milyen "törvények" uralkodnak a hajléktalanszállásokon... .... Nagyon komoly téma ez, amikor hideg napok vannak, nekem sokszor eszembe jut, hogy hogyan lehet kibírni egész nap az utcán. (Nyilván részegen.) Persze ezzel a gondolattal - amit mondjuk a fűtött autóban gondolok végig - még nem segítettem egyetlen egy szerencsétlenen sem. Pedig egyetlen egyen talán tudnánk...? És amikor sok önelégült embertől hallom, hogy "nekem is lenne okom, hogy igyak, meg elhagyjam magamat, de én nem teszem". - mert ugye olyan tökéletes, erős jellem. Na, ja... :-/

Angelico, lehet segíteni, bár nagyon nehéz, mert ezek az emberek bizalmatlanok, nem hisznek már semmiben, az utca, megkérgesítette őket. Munkámból adódóan tudom, a helyzetüket, rengetek értelmes , okos ember van közöttük, de a hajléktalankérdés még gyerekcipőben jár, a rendszer nem működik, az elképzelések a szándékok jók, segítőkész ember is van elég, és jól képzett szakemberek is, csak valahogy a kivitelezéssel van baj. Emiatt nem mennek hajléktalanszállásra be és vállasszák az utcát.....borzasztó:( Pedig a mai világban oly kevés elég ahhoz, hogy valakiből hajléktalan legyen, onnan pedig nagyon ritkán és nehezen tudnak visszakapaszkodni a rendes életbe. De mindig van sikerélmény, ha már egy valakinek sikerült, számunkra nagy siker.

Igen, ez így van ahogy leírtad, néha döbbenetes milyen "jobb sorsra érdemes" emberek kerülnek az utcára... Nálunk itt, nagyon jól működik a szálló, nincsenek az utcán, legalábbis éjjel, és ez jó....a református egyház működteti, és tényleg mindenkinek jut meleg étel, és szállás éjjelre...attól függetlenül, szomorú

Segítünk, amiben tudunk. Pénzzel, egy meleg kabáttal, étellel, a szimpátiánkkal és az együttérzésünkkel. De kell-e lelkifurdalásunk legyen amiatt, hogy mi meleg autóban ülünk?

...nem meleg kabát, meleg étel és föleg nem együttérzés kell, hanem élhetö és megfizethetö otthon...kiemelném: megfizethetö, mert ma már ebböl élnek meg sokan mások kiszolgáltatott helyzetén és milyen jól. Ezek megmondják neked a tutit, hogyan kell bánni a pénzzel és persze ne igyál annyit, nyomják az erkölcsi prédikációt szemrebbenés nélkül. :( ...lelkismeretfurdalás?...jobban éreznéd magad, ha nem lenne?...mert szerencséd van?

Békességet:)

Spring! "...a mai világban oly kevés elég ahhoz, hogy valakiből hajléktalan legyen..." Ezt én is így látom.

Aranyhal! Azt hiszem, minél nagyobb egy város, annál rosszabb a helyzet.

Alessia! Nem. Csak - talán - a magunk kis környezetében észre kell venni, ha valamit tudunk tenni. Már csak azért sem jó az oktalan lelkiismertfurdalásnak engedni, mert abból az is kijöhet, hogy karhatalmilag tiltják ki a koldusokat egyes városok belvárosából, hogy ne okozzanak lelkiismeretfurdalást... :-/ Biztosan nem könnyű fölmérni, hogy kinek mi lehet a dolga ezen a téren... Nem könnyű felismerni azt sem, hogy ki engedi, hogy segítsenek rajta. Kin és hogyan lehet segíteni anélkül, hogy a saját családom biztonságát kockára tenném (mert az is tapasztalat, hogy óvatosságra is szükség van, hiszen az "alvilág" szereti felhasználni ezeket a szerencsétleneket). De minden nehézség dacára tudok olyanról, hogy néhányan összefogva néhány hónap alatt egy-egy hajléktalant egészen normális szintre fel tudtak hozni. (Nem egyedül, és egyszerre nem sokon, és főleg nem kampány szerűen segítve, hanem rednszeresen, kitartóan.) Az intézményes megoldás nagyon kétséges sikerű, ahogy Sprig is utalt rá. A legjobb lenne, ha senki sem keseredne el annyira, hogy "feladja". A hajláktalan életforma ugyanis - úgy tűnik - nem csak gyökere, hanem gyümölcse is az értelmét vesztett életnek. Sok nyomorgó, magányos ember van, akik mégsem kerülnek az utcára, mert valami céljuk van, van bennük az a lelki erő, ami Zoliból már hiányzott. Neki nem volt miért, kiért... Régen pl. egy faluban nem volt ilyen műfaj, hogy hajléktalan, és nem a gazdasági prosperitás, vagy a könnyű lakáshozjutás miatt... hanem a mindennapokban megvalósuló szolidaritás miatt... Egy falu koldusai pl.személyesen ismert koldusok voltak, szemben a kolusmaffiák hálójában vergődő (vagy ficánkoló) szegényekkel. Emellett nyilván érvényben van Zoli szava is: "azt a lovat, amelyik nem akar inni..." Szóval szerintem az a lényeg, hogy ne gondoljuk úgy, hogy "nekem ehhez SEMMI közöm, oldja meg az, aki miatt van".

Ilona! Sajnos az a félelmem, hogy az "otthon", az mindig "megfizethetetlen" marad. Nyilvánvalóan igazd van abba, hogy sok-sok tragédia adódik abból, hogy nem tudnak emberhez méltó körülmények között lakni sokan a világon, és egyre többen, miközben mások, meg egyre modernebb kacsalábbal szerelik föl szerény hajlékukat... Persze, hogy ezzel sok minden (válások, abortusz, alkoholizmus, hajláktalanság, erőszak, stb., stb.) összefügg. Zoltán esete viszont azt példázza, hogy nem a megfizethető lakáslehetőség, hanem a megfizethetetlen otthon hiányzott neki. Zolit emeletes ház önálló lakrésze, meleg étel és tiszta ruha, gondoskodás várta a még élő szüleinél. De nem ment "haza". A saját otthonába ment volna, de az már nem volt: a felesége mással építgetett "otthont", ahol Zoli gyereke is nevelkedett... az apja meg az utcán...

Értem...és nagyon sajnálom.